Kitoltam magammal de tisztességesen. Hetek óta küszködöm torokfájással. de nem azzal a kis enyhe „jajj, kapar a torkom” félével, hanem konkétan a beszéd is fáj. Pár napig otthon sínylődtem a szobámban emiatt, de aztán rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább híszen az életem elmegy mellettem. Emlékeztettem magam, hogy mindenről én tehetek, hiszen 0 fok környékén kb. jeges szélben nem ártana sálat hordani. Én elfelejtettem.

Na lényeg a lényeg, nem keseregtem tovább otthon, felkeltem és megindultam. Már csak azért is, mert befizettem egy jobbagyféltekés rajztanfolyamra, ma van az első óra és arról semmiképpen nem szerettem volna lemaradni, hamár egy csilliárdot fizettem érte. Meg hát nagyon érdekel is. Nyilván.

Kezdetnek elmentem dolgozni, ami lévén, hogy ügyfélszolgálatos vagyok, nem sikerült a legtutibban. A napom felénél a főnököm kiszólt az irodájából, hogy jobb lenne, ha ma csak írásos feladatokat látnék el, mert elijesztem az ügyfeleinket a kappan hangommal. Remek. Nem telefonáltam többet, inkább csak e-maileket írtam. Mikor lejárt a munkaidőm, vívtunk egy kisebb vitát arról, hogy holnap jöjjek-e újra vagy sem, de megmondtam neki, hogy nem szerenék otthon maradni, ezért abban maradtunk, hogy jöhetek, de valahogyan formába kell hoznom magam holnapra.

Nem volt más hátra, fel kellett hívnom anyukámat. Anya mindent tud. De ez most nem az a tipikus közhely arról, hogy az én anyukám a legokosabb. Nem, ő tényleg mindent tud. Csak eddig azért nem hívtam fel, mert ilyenkor ha kicsit beteg vagyok, egy ezredmásodperc alatt megkezdi az aggódást és én azt nem szeretem, mert szegény így is eléggé terhelt.

Na mindegy, lesz ami lesz alapon felhívtam anyut, csak annyit mondtam a telefonba: – Szia Anya! És  ő tudta. Rögtön tudta hogy mire van szükségem. Persze a hegyibeszéd sem váratott magára: „…miért nem hívtál már hamarabb?” „…utálom, mikor ezt csinálod, hogy nem szólsz ha bajod van…” „…persze, nem kell szólni, te szereted ha fáj, ugye?”… és társai, de bőven megérte végighallgatni, mert nyilván rögtön tudta a megoldást a bajomra.

-„Kislányom, ott van a sarkon a patika, miért nem vettél már egy Tantum Verde spray-t?”

És tényleg. A Tantum Verde spray.

Hogy nem jutott nekem ez eddig eszembe? A családunk nem egy nagy gyógyszerszedős, három dolog volt mindig otthon: C-vitamin, fájdalomcsillapító és torokfertőtlenítő. Mióta elköltöztem, néha olyan, mint ha az ufók elvitték volna az agyamat. Még jó, hogy vettünk anyunak telefont, mert szerintem ha nem tudnám folyton hívogatni, már elvitt volna az éhhalál, vagy valami csúnya kór. (…a főzési tehetségemről majd máskor regélek.)

Na, fel is kerekedtem és beszereztem a fújókát, szokás szerint jól megküldtem vele a torkom és voila! Ennyi volt. Ezért kellett nekem hetekig szenvedni.

Ráadásul olyat rajzoltam ma délután, hogy már várom, mikor jelentkezik be egy kortárs művészeti múzeum egy ajánlattal.

Ezt valakinek gyorsan el kell még mesélnem.

Azt hiszem,  felhívom anyut!