Öcsém egy rendkívül ügyes és találékony ember. Már kiskorában is irigyeltem, ugyanis sokkal jobb kézügyességgel áldotta meg a sors, mint engem, csak ő valahogy sosem érdeklődött igazán a művészetek után. Néha, amikor rávette magát rajzolásra, festésre, nagyon szép képeket alkotott, de összességébe véve hiányzott a kitartása meg egyáltalán az érdeklődése ezen irányzat iránt.

Volt egy barátnője, aki ezt a tehetségét szintén észrevette, és folyamatosan bíztatta, hogy foglalkozzon egy kicsit magával ilyen téren is. Öcsémnek nem igazán fűlött hozzá a foga, már csak azért sem, mert így is kevés volt a szabadideje, és olyankor meg inkább szeretett bulizni vagy pihenni. Valahol megértem őt, de szerintem fontos az, hogy az embernek legyen egy olyan hobbija, amiben aztán ha ügyes, akkor alkothat valami maradandót, mert egyébként a világunk materiális, és hiába halmoz fel anyagi javakat, mert miután meghal, azok értelmüket, lényegüket elveszítik és nem marad utána semmi más ezen a földön.

Szerencsére ez a barátnője is hasonlóképpen gondolkodott, így az egyik születésnapjára meglepte öcsémet egy jobb agyféltekés rajz tanfolyammal. Öcsém először nem is tudta hova tenni az ajándékot. Szerencsére ő is az őszintefajta emberek közül való, bár mondjuk szegény barátnője szemszögéből ez akkor inkább hátrányt jelentett, ugyanis nemjátszotta meg azt, hogy mennyire örül az ajándéknak, hanem egyenesen láthatóvá tette a fejéből kiálló kérdőjeleket. Ekkor egy kisebb vita vette kezdetét, ahol eleinte öcsém azzal védekezett, hogy mégis mit képzel a lány, napi 10-12 óra munka után, koszosan, tetőtől-talpig motorolajosan majd rajztanfolyamra fog járni? Küzdöttek egymással az érvek és ellenérvek, mire öcsémnek isteni ötlete támadt. Mivel a műhelyében rengeteg motorolaj van, és ez a rajz tanfolyam valamire csak jó lesz, ezért kitalálta, hogy motorolajból és abba különböző dekor anyagokat téve alkot egy új művészeti stílust és így hoz létre valami egyedit a világba. El is kezdett járni szépen a tanfolyamra, sőt tényleg csak nagyon ritkán hagyott ki alkalmakat, amikor már tényleg sok volt a munkája, vagy olyan szinten fáradt volt, hogy nem látta értelmét az aznapi tanfolyamnak.

Láthatóan szépen fejlődött, és szerencsére ezen ő is felbuzdult, így otthon is egyre többet gyakorolta a művészetet. Kifejlesztett valami speciális technikát, és én először azt hittem, hogy csak viccel, de valójában tényleg motorolaj alkotta a fő eszközkincstárát. Nagyon szép dolgokat tudott vele művelni, csak egy problémám van: nem bírom elviselni a tömény motorolaj szagot, így viszonylag ritka vendég voltam a műhelyében. Sokat kellett szellőztetnie, hogy az illat valóban elviselhető legyen, de úgy tűnt, egy percig sem bánta.

Sok autószerelő ismerőse is van öcsikémnek, és a legtöbben közülük vettek is festményt a saját műhelyükbe, ezzel is támogatva öcsém új, költséges hobbiját. Jó volt látni, hogy semmi nem töri le a lelkesedését, és töretlenül halad előre az általa nem is olyan régen megálmodott úton. Egyszer elmentünk együtt bulizni, és amikor már kellőképpen oldott volt a hangulat, rákérdeztem, hogy egyébként hogy érzi, nem gondolja hogy az a húsz év elfecsérelt idő volt, amikor nem volt még ez a nagyszerű hobbija? Aztán erre csak annyit mondott, hogy sokszor gondolt arra, hogy kéne egy kicsit a rajzolással is foglalkozni, de a legjobb barátja egy iszonyat tehetséges rajzművész, és egyfolytában csak az ő árnyékában érezte magát. Kicsit sem gondolta úgy, hogy mellette az ő művészete bármit is érne. És most, hogy kitalálta ezt a motorolaj technikát, most is úgy érzi, hogy inkább z ötletének és a sajátos stílusának köszönheti a sikereket, mint sem a tényleges kézügyességének. De aztán megnyugtatott a felől, hogy most már nem engedi el ezt az új hobbit, és hogy nagyon hálás nekem és a barátnőjének is, hogy végig kiállunk mellette. Mi pedig igazán boldogok vagyunk, hogy ha ugyan a hobbiját is a motorolajok teszik ki, de végre magára talált ebben a nagy világban.